4. Áldás

Csipás szemeimmel pislogok körbe a szobámban. Mimit, aki mellettem fekszik, megsimogatom, és tekintetem tisztulásával ijedten kapok a mellkasomhoz, ahogy meglátom széken ülni Daeil-t miközben harcos szemeivel engem néz. 

- Igazán kopoghattál volna – morgom, neki miközben magam elé húzom a takarót, a macska pedig inkább leugrik az ágyról.

- Kopogtam, csengettem, de semmi válasz. Aggódtam, ezért bejöttem – megrántja a vállát.

- Gyűlölöm, hogy mindig kihúzod magad a csávából – sóhajtok és boci szemekkel nézek rá.

- Mi ez a furcsa viselkedés? – felhúzza a szemöldökét. – Ha ilyen kedves vagy hozzám, még a végén befekszem melléd és-
Képének dobom a hátam mögött lévő párnát, hogy még véletlen se tudja befejezni amit, akar.
- Most verd ki a fejedből!

- Gonosz vagy – sóhajt majd magához öleli a párnát. – Na de mond, miért kellett átjönnöm? – nem törődöm stílusba vágja magát.

- Bo-bocsánat a tegnapi miatt – dadogom, miközben elnézek a falra.

- Hm…– félszemmel ránézek. Feláll a székről és a szekrényem felé veszi az irányt s leveszi a fekete-fehér labdát. – Lássuk, mekkora szerencséd van neked. Ha fehér lesz, akkor megbocsátok és nem kérdezősködöm. De ha fekete oldala lesz, akkor csak a megfelelő magyarázattal fogadom el a bocsánatkérést.
Bólintok, hogy elfogadom a kihívást. Beharapom alsó ajkam s várom, hogy feldobja a levegőbe. Ahogy feldobja forog és forog, mintha lelassulna az idő, egy izzadság csepp is legördül az arcomon. Mikor már majdnem kezéhez ér a labda lehunyom a szemem.

- Fekete – hallom Daeil hangját. Lassan nyitom fel a szemem, hogy lássam, végül döbbenten figyelem a fehér labdát. Értetlenül nézek Daeil szemeibe. Tisztán látszik, hogy szomorú. – Kár, hogy nem fekete – sóhajt egyet és visszateszi a polcra. – Akkor én most megyek – biccent és kimegy a szobámból. Kis töprengés után kiszállok az ágyból, és utána sietek, az ajtóban pont elkapom.

- Kérdezz! – mosolygok rá bizakodva. Visszazárja az ajtót és bemegyünk a nappaliba, s egymással szemben ülve várok. Ilyenkor olyan aranyos fejet tud vágni. Mindig látszik, rajta ha nagyon gondolkodni akar. Néha kicsit kinyitja a száját, hogy mondaná, de sokszor meggondolja magát s fejét rázza. Végig széles mosollyal figyelem, végül tényleg megszólal.

- Szomjas vagyok! – feláll és a konyha részhez megy, ami a kanapé mögött van. Fejem a háttámlára teszem és lebiggyesztett ajkakkal figyelem lépéseit, mozdulatait.

- Nem lenne egyszerű rákérdezni arra, hogy mi volt tegnap?

- Nem tudom, hogy mit akarok tudni a tegnapból, és mit nem – a hangsúly a nem-en van. Vízzel teli pohárral tér vissza.

- És ha azt mondom el, amit tudnod kell?

- Honnan tudnád, hogy mit akarok tudni.

- Tíz év ismeretség után már csak tudom – forgatom meg a szemeimet.

- Akkor.. Hallgatlak – mondja. Kiissza a pohár tartalmát s minden figyelmét felém fordítja.

Nagy lendülettel kezdek bele a mesélésbe, közben végig figyelem Daeil arckifejezéseit, s finoman mondok ki minden egyes szót. Azt hittem sokkal magabiztosabb vagyok, de tévednem kellett. Mikor meglátok egy fintort az arcán, megállok tátott szájjal és várom, mit reagál, de végül csak int, hogy folytassam.
- Valamint kiderült, hogy itt lakik a szomszédban – mondom az utolsó mondatomat, de ő csak elfehéredett arccal néz. Most folytassam, vagy mi lesz? Percekig ledermedve figyel, bár szerintem most nem lát engem, csak kikapcsolta az agyát. Nyugisan hátradőlök a kanapén és várom, hogy mi fog történni, lassan már barkó bázok, mikor Daeil hirtelen feláll, és nagy lendülettel indul meg az ajtó felé. Elkerekedett szemekkel fordítom fejem utána, majd rohanok.

- Mit akarsz csinálni Daeil?! – a szomszéd ajtaja előtt kapom el a karját és magam felé fordítom.
- Meg mondom neki a magamét! – fújtat.
- Mégis mit? Egyszerű barátok vagyunk!

- De te nekem nem csak a barátom vagy! Tudod, mióta várom azt, hogy elismerj engem, mint…

- Mint mit? – kérdezek, miután beleakad a mondandójába.

- Mindegy… felejtsd el! – lerázza a kezem s lehajtott fejjel hagyja el a folyosót majd az épületet is. A falnak dőlve csúszok le a padlóra fejem a térdemre támasztom, s agyam teljesen lezsibbad ettől az egésztől. Halk ajtónyitásra fordítom el a fejem, majd meglátom Sungoh-t. Becsukja maga mögött az ajtót és leül mellém a földre.

- Szeretnél beszélgetni? – hatalmas szemeivel figyel engem és készségesen felajánlja magát mint beszélgető partner.

- Én csak egy kis csendre vágyom – sóhajtok és fejem újra lefordítom.

- Akkor azt fogod kapni – suttogja s kényelembe helyezi magát.  Ahogy azt ő mondta is, csend van, nagyon nagy csend. Senki nem mászkál a lakásban, lassú, mély levegővételeimet hallom. Az idő mintha megállna, és minden gondom elkezdene elszállni. Ez az érzés annyira furcsa, és a forrását is csak sejteni vélem. Lassan felemelem, a fejem magam elé bámulok, aztán Sungohra nézek, kinek arcán egy halványka mosoly játszik. Az őszinte tekintete, mely mélyen az elmémbe fúródik; ez az érzés, amit most ő vált ki belőlem. Ez valami nagyszerű. Hogy lehet valaki ennyire gondtalan?