3. Áldás

- Menjünk – sóhajtok és nyúlok Sungoh keze után. Daeil ott marad lefagyva és tétlenül, míg mi elmegyünk mellőle. Nem is igazán értem miért döntöttem így, alig ismerem ezt a fiút, mégis most kézen fogva megyek vele az utcán. Mindenki megbámul minket, ami annak az oka, hogy vonszolom a fiút.

- Milyen szép pár – csapja meg a fülem ez a megjegyzés, mire megállok és körbe nézek, keresem azt a szép párt.

- Ránk értették – Sungoh túl közel hajol, miközben mondja és magára mutat.

- Sajnálom! – elengedem a kezét és ellépek tőle.

- Ugyan! Én nagyon jól szórakoztam! –nevet és összedörzsöli tenyereit. – Igaz eléggé megleptél, azt hittem, hogy a pasiddal fogsz elmenni.
- Ő nem a pasim, és nem is lesz – fintorgok.
- Oh, értem – nagyokat pislogva néz engem.
 - Nem sétálnál még velem egy kicsit? – mondom ki, ami végül nem is lett kínos, mint azt fejemben képzeltem el. Elmosolyodik és bólint.  tátogom neki, hogy „köszönöm” és lassan megindulok ugyanezen az úton, de már céltudatosan a park felé megyek. Sungoh csendben egy méterre mögöttem jön. Magamon érzem tekintetét; és ami oly furcsa, hogy kellemes érzés. Ez a figyelő tekintet, mely aggódva nézhet engem. Egy ismeretlen személy, akiben mégis megbízhatok. Ez az első alkalom, hogy úgy megyek végig az utcán, hogy tudom, semmi baj nem történhet…Hegedű hangját hallom a közelből, s ahogy a parkon egyre bentebb megyünk, úgy hangosodik fel a kellemes szólam. Egy utcai zenész játszik, csodálatos hangszerén. Egy hamis hangot sem hallat. Sungoh elmegy mellettem és a tokjába pénzt tesz, majd zsebre tett kézzel áll meg mellettem. Arcát nézem, szemei csillognak, ahogy a férfi játékát hallgatja. Bőre csillog a napfényben, s már túl tökéletesnek gondolom. Lassan lenéz szemeimbe és hosszú ideig csak így állunk, egymás szemeiben olvasva. Ezt az érzést nem tapasztaltam még ez idáig. Szívem majd kiugrik a helyéről, mégis ez a nyugodtság…

- Miért költöztél ide? – egy fűszállal játszadozom. A park közepén a tóhoz ültünk le a fűbe.  

- Igazából, egy kis kalandra vágytam. Nem akartam már a szüleim nyakán se élősködni – válaszol nekem gondolkodás nélkül. Ha tehetném, én minden időmet anyáékkal tölteném.

- Nem bántad meg, hogy eljöttél?

- Huszonnégy éves vagyok, ideje volt már, hogy kirepüljek.

- Te? Huszonnégy? – lépődök meg.

- Ühüm – bólogat. – Ennyire nem nézed ki belőlem? – könyökével kicsit megböki a karom.

- Talán, öt év elteltével kinézném belőled – nevetek fel, ahogy ő is.

- Mit gondoltál rólam, mikor a barátnőd azt mondta, hogy kísérj haza? – kérdezi, majd miközben gondolkodom, mit is válaszoljak, ő hangosan felnevet. – Úristen, de nevetségesen hangzott ez kimondva.

- Ne aggódj, csak egy kicsit volt az – legyintek. – Először nem is gondoltam rád, csak az járt a fejemben, hogy végre akkor haza mehetek, de közben Jae állandó terve, hogy összehozzon egy pasival, az idegesített.. De… kedvesnek tűnt az arcod, ezért mentem csak bele. – a végére rámosolygok, kicsit furcsa arcot vág.

- Szóval kedvesnek tűnt az arcom, vagyis aranyosnak – zavarában megdörzsöli a tarkóját.

- Ha zavar ez a kifejezés, akkor visszaszívom, és könnyedén mondhatom, hogy „bűn rondának tűntél ezért nem féltem” – mondom, és már veszek is egy nagy levegőt.

- Jajj ugyan már! – vállamra helyezi a kezét mire kifújom a levegőt. – Én egy csodálatos ember vagyok, kívül belül. –teljes komolysággal mondja. – Mindig mindenki csak aranyosnak nevezett otthon, így már teljesen megszoktam, néha már meg se hallom – vállat ránt.

- Sajnálom… - hajtom le a fejem.

- Tőled jó érzés ezt hallani – figyelmen kívül hagyva a bocsánatkérésem, folytatta. Meglepve nézek rá, de arcán csak sugárzó boldogság látszik. – Nem mesélsz magadról egy kicsit?

Elkerekedett szemeimet mélyen lesütöm a dús fűszálakba. Ha most bármit is mesélnék, akkor elrontanám ezt a jó hangulatot…

- Szerintem…

- Próbálj csak jó dolgokat, nem akarom látni a szomorú arcodat, legalábbis még nem – hallom a hangját majd meleg ujjait megérzem arcomon. Fejem maga felé fordítja, és csak mosolyog. Szemeim kicsit benedvesednek a- azt hiszem a boldogságtól, s bólintok.

Elmeséltem neki azt a kevéske boldog emlékemet, melyet mertem is megosztani vele. Igazából egyetlen igazán boldog pillanatom az amikor a fehér hajú fiút láttam.

- Voltál már szerelmes?

- Én? Nem igazán – megrázom a fejem. – Alsóban tetszett egy fiú, de az nem szerelem volt…

- Nekem évekkel ezelőtt tetszett egy lány, de akkor még nem voltam készen, hogy oda menjek hozzá. Vagy talán ő nem állt készen? – halkan kuncog. – Az évek miatt, ami köztünk volt; az ő családi helyzete miatt; vagy talán csak hogy teljesen különbözőek voltunk… a sors nem akarta, hogy beszéljek vele, vagy csak hogy szemeibe nézzek. De úgy érzem, most már készen állok; habár még nagyobb a köztünk lévő távolság – mondja s érzem, ahogy rám néz. Lassan én is felé fordulok s csak egymás szemeiből próbálunk ismét olvasni.

- És… akkor miért nem vele vagy most? – alig jön ki hang a számon. Mégis mi ez a mostani légkör?

- Nem is tudom – lassan felnéz az égre és elfekszik a fűben. – Lehet a lelkem még nem készült fel egy ilyen megpróbáltatásra.

- Félsz, hogy nem tetszenél neki? De hiszen nem olyan rég még áradoztál is magadról – ellenkező irányba fordítom a fejem mivel kicsit belepirulok a mondatba.

Akárhogy is vártam a válaszát, nem kaptam meg. Csak csendben nézte a szép kék eget és hallgatott. Hosszú ideig ültünk csak itt ebben a csendben. Olyan jó érzés volt, hogy nem az a kínos hallgatás volt ez, csak egy természetes ’én most nem szeretnék beszélni’ típus. Régen éreztem már ilyen jól magam…

- Köszönöm, hogy haza is kísértél – hajtom meg a fejem majd mosolyogva nézek vissza. Ő is mosolyog, de mintha mindjárt hangosan felnevetne. Végül tényleg.

- Nem akartam mondani – megköszörüli a torkát. – De én is ebben a tömbben lakom a barátommal, azzal aki értem jött – vigyorog. Elgondolkodom, mert hirtelen beugrik, hogy reggel mintha beszéltem volna valakivel hasonlóról. – Corynak hívják a fiút. Sokat hallottam már rólad amúgy, de ez legyen majd egy következő beszélgetésünk témája – mondja és megfogja, a karom s elkezd befele húzni, majd megnyomja a lift hívógombját. Szóhoz se tudok jutni. Végig tudta, hogy egy helyen lakunk, de hülyének tettette magát. Miután felérünk nem tart sokáig a búcsúzkodás s ő már bent is van a lakásukban.

Mintha szellemházból jöttem volna ki olyan üveges tekintettel megyek be a lakásomba. az ajtót résnyire nyitva hagyom, mert alig fog eltelni pár perc Daeil be fog rontani, hogy számon kérjen mi volt ez az egész. Mimi szokása szerint csak a kaját várta, majd teli hassal úgy is meg fog keresni, hogy kényeztessem.

Hiába vártam az asztalnál ülve az ajtót bámulva hosszú perceken át, Daeil nem jelent meg, és azután se hogy már bezártam az ajtót, majd mikor aludni mentem, még akkor se. Ennek csak két oka lehet, vagy nincsen otthon, vagy teljes mértékben megharagudott rám. Elalvás előtt elküldtem neki egy üzenetit. „Holnap reggel 9-kor várlak, ha nem jössz, én megyek át!” 

~Sungoh~

---

Ha tetszett nektek szívesen várok véleményeket, de ha nem tetszett, akkor is c: ♥