2. Áldás

Azt hittem az egész utat végig akarja majd beszélni a fiú, de meglepően csendes. Lassan már én kezdem magam kínosan érezni. Valamit mondani kéne, mi ez a nagy hallgatás?! Haneul legalább te szólalj meg!

-Ömm – na remek, most meg egyszerre akarjuk kezdeni a mondandót.

- Kezd te – adja meg az elsőbbséget. Nyelek egy nagyot és bólintok.

- Miért nem Ogumba mentél egyből?

- Hogy miért? – zavartan néz el a túloldalra. – E-egy barátomnak kellett volna értem jönnie, de biztos megfeledkezett rólam – fejével helyeselve fordul vissza. Még gyanúsabb, mint volt. Ezután ő már meg se szólal.
Ez az egész olyan zavarba ejtő. Sose tudtam rendesen kijönni a fiúkkal, de ha mégis az azért volt, mert vagy 5-10 évvel fiatalabbak voltak. De az is lehet, hogy nagypapák. A velem, egykorúakkal sose ment a barátkozás. Általánosban el is híresztelődött az rólam, hogy leszbikus vagyok, mivel csak a lányokkal lógok és egy fiú után sem érdeklődtem. Pedig de! Csak nem beszéltem meg senkivel az érzelmeimet, mivel mindig is egyedül küzdöttem meg az elém kerülő akadályokkal. Anyáékat már nyolc évesen elvesztettem, s hét évig Nagymamáékkal éltem, de ők is itt hagytak. Egy évre bekerültem egy intézménybe, ahol fizették az iskolámat, és szállást adtak. De onnan is hamar kikerültem, helyhiány miatt. Minden féle munkát vállaltam és sikerült annyi pénzt összespórolnom – és amit Nagyiék hagytak rám-, hogy ki tudjam venni azt a lakást, melyben most is élek. Ott kezdődött el az új életem így semmi pénzért se hagynám el azt a helyet.

- Itt fogunk szállni – nyugodt árva lelkemmel állok fel és megkapaszkodom a csőben. A metró hirtelen befékez én pedig repülök előre mivel kezem lecsúszik a csőről. Szemeim összeszorítva várom, hogy essek egy keményet, de puhára érkezem és melegséget érzek.

- J- jól vagy? – nyögdécsel alattam az illető. Szemeim felnyitom és látom, hogy Sungoh-ra estem. Gyorsan felállok, majd felsegítem őt is. Ez alatt a metró lassan közelíti meg a leszállót.

- Nagyon megütötted magad? – aggódva kérdezem. Fájdalmas mosollyal rázza meg a fejét.

- Estem már nagyobbat is – felmutat egy like jelet és továbbra is csak mosolyog, pedig biztos fáj a háta. Bűntudattal és figyelő tekintettel szállok le a metróról.

- Biztos, hogy jól vagy?

- Persze, ne aggódj!

- Ne hazudj! – biggyesztem le ajkam. – Nem szeretem azokat, akik átakarnak verni – durcásan fordulok el s elindulok fel a kijárathoz.

- Várj már! – kezem után kap és maga felé fordít. – Bocsánat, de tényleg ne aggódj! Kicsit sajog csak a hátam – vállat ránt. El is felejtettem, hogy a fiúk milyen könnyedén veszik ezeket a sérüléseket. Én voltam a bolond, hogy ennyire nagydombra vertem az egész ügyet. Lenézek a kezeinkre, majd vissza fel arcára és kezdem érezni, hogy fejem egyre vörösebbé válik. Ő is elpirul s elengedi kezem, ahogy észbe kap. – Bocsi – megvakarja arcát s félre néz. – Cory?

- Öregem! Azt hittem már ide se találsz! – jelenik meg egy srác, furcsa szemeivel. – Ne haragudj, hogy elfelejtettem elmenni érted! – a fiú Sungoh nyakába ugrik, én pedig csak pislogok, mint borjú az újkapura. Ez beszívott?! S akkor biztos ő az, aki miatt most minden kínos dolog megtörtént!

Sóhajtva indulok, hogy elhagyjam a társaságukat. Szerencsémre a most érkezett fiú eléggé lefoglalja Sungoht. Minden akadály nélkül megyek haza, s Mimi már az ajtóban fogad.

- Szerintem meglesz a kettes matekból – kapom fel boldogan az ölembe, szőrzsákomat. Mint egy kutya elkezdi szimatolni a pólómat. – Te meg mit érzel? – teszem le a macskát s megszagolom a felsőm. Egy ismeretlen parfüm illat… Eszembe jut, amikor ráestem a srácra, de hamar elakarom űzni a gondolatot! A szobámba megyek s fogom a tiszta ruhákat és sietek fürdeni. Azt kell, hogy mondjam, félek az új, ismeretlentől.

***

Gyors iramban telnek a napok s lassan elérkezünk a bizonyítvány osztáshoz. Az iskola egyenruháját felvéve indulok el. Már azt pozitívumnak élem meg, hogy az Ofő nem hívott fel, hogy jól megszidjon, tehát 50% az esélye annak, hogy nem buktam meg semmiből!
Szerencsémre egyszer sem találkoztam a sráccal, bár nem mintha olyan sokat jártam volna a lakáson kívül… Nem akarok miatta több kínos percet eltölteni, van nekem épp elég bajom.

Már a metrón ülve, azt hiszem nyugisan tudok lenni, de a velem szemben ülő srác eléggé méregetve néz engem. Kettőt pislogok és azon kapom magam, hogy feláll a helyéről és beül mellém.
- A cuki szomszéd lány! – jegyzi meg mire csak fintorgok egyet. Azt se tudom ki ez. – Mond, tudod ki vagyok? – vigyorogva kérdezi, közben magára mutat.

- Tán úgy nézek ki, mint aki tudja? – kérdésére kérdéssel válaszolok.

- Ez szomorú! – biggyeszti le ajkait. - Sungoh barátja vagyok… én voltam érte… és nem mellékesen már egy fél éve a szomszédod lennék – oldalba bök. Szúrós pillantásokkal nézek rá.

- Ki az a.. Ah’ – esik le a név. – Sajnálom, de visszaülnél az előző helyedre, mert nem kívánok veled beszélgetni? –ridegen viselkedem.

- Chö.. azt hittem sokkal kedvesebb vagy – undor ül ki az arcára, majd zsebre tett kézzel feláll. – Amúgy a nevem Cory – unott hangneme csendül fel. Megrántom a vállamat és elfordítom a fejem.

Azt hiszem, rájöttem miért nem jövök ki jól a fiúkkal… A félelem tőlük arra késztet, hogy egy bunkó és érzelem mentes énemet vegyem elő. Nem szeretek ilyen lenni, de ez történik ha bepánikolok. Ez az én védekező mechanizmusom.

Mindenki az iskolai egyenruhájában pompázik, alig várják már, hogy vége legyen az ünnepségnek és végleg elkezdődhessen a nyár. Az igazgató rövid beszéde után minden osztály felment a saját termébe, ahol megkaptuk a bizonyítványokat. Nagyon megörültem mikor megláttam a fránya kettest a biziben!

- Haneul! Nem is mesélted mi volt a sráccal… - szólít meg JaeJae. Először nem esik le pontosan mire gondol, majd csak pár másodperc után.
- Ja, mert semmi érdekes nem történt? – kérdezek vissza. Összehúzott szemeivel méreget engem, de az ofő elhívja, mivel papírokat kell rendezniük. Míg ő oda van, én fogom magam és elhúzok az iskolából.

Otthon leteszem a dolgaim, átöltözöm és indulok ki a szentélyhez. Ezt muszáj megköszönnöm az isteneknek! Tudatalattim még mindig abban bízik, hogy láthatom azt a fiút, de ha józan paraszti ésszel gondolkodom, akkor az esélyem 0,01 százalék. Nagyon kicsi.

- Nos, hogy ment a vizsga? – még a haranghoz sem érek, Daeil már meg is szólít. Figyelmen kívül hagyva őt elmegyek mellette s az érmét a kútba dobom, aztán meghúzom a kisharang kötelét.

- Köszönöm! – mélyen meghajolok, majd lassan felegyenesedve még nézem a kutat.

- Ezek szerint minden jól ment – csendül fel halk kuncogása. – Nem akarsz velem ebédelni?

- Miért akarnék?

- Mert pillanatokon belül megkordul a hasad az étel szó hallatán. Reggel túl korán indultál el, izgultál ezért nem reggeliztél. Az iskolából sietve jöhettél el, mert már itt vagy, így nem volt időd. – vigyorog rám mikor befejezi. Pár másodperc és hasam tényleg hangos korgásba kezd. Fejem elfordítom, és sértődött arcot vágok. Félszemmel nézek vissza rá és csak vigyorog. Daeil már lassan tíz éve ismer engem, ami a legbosszantóbb, hogy mindig rajtam tartja a szemét; de szó szerint! A szemközti épületben lakik, annak a harmadik emeletén és hát mindent lát az én lakásomban. Egyszer átmentem hozzá, hogy panaszkodjak, mit képzel magáról, majd megmutatta, hogy nem szándékosan, de mindent lát. Állam a padlót verdeste, azóta  ha haza megyek, húzom azokat a függönyöket és a másik oldalról világosítok ki mindent. Valamint a másik oldalt az erkély van, ahol békésen tudok lenni.

- Nem élnék a lehetőséggel – lépek el tőle s elindulok, de továbbra is a nyomomban van. Ha azt mondanám neki, hogy „ne kövess” a válasza annyi lenne, hogy „én is arra lakom”. Igazságtalanság! Lendületből fordulok hátra, hogy megszidjam, de ekkor egy éles kanyart vesz és folytatja útját.
Az ütő is megáll bennem, mikor szemeim vissza zummolnak a szentélyhez. Lábaim maguktól indulnak, a fiú felé látásom kicsit kezd behomályosodni, ahogy csak pár méter választ el tőle.
Karját megfogom és ahogy felém fordul a barna tincsű Sungoht látom meg. Pedig esküdni mertem volna, hogy tisztán látom a hófehér hajat. De úgy látszik már a képzeletem játszik velem.

- Szia Haneul –értetlenül néz végig rajtam – Ö-örülök, hogy találkoztunk!
Elpirult arccal húzódok el tőle. – Elnézést, összetévesztettelek valakivel – hajtom meg a fejem s távoznék.
- Várj! – csattanást hallok, majd egy kar átfogja a vállam. Daeil szokásos illata csapja meg az orrom.

Megfogom a karját. – Menjünk – sóhajtok.

 Cory 

 Daeil